Előzmények
Bár a budapesti nyelvhasználat vizsgálatának fontosságára már Bárczi Géza rámutatott 1932-ben, az első jelentős elemzésig 1968-ig, G. Varga Györgyi Alakváltozatok a budapesti köznyelvben című munkájának megjelenéséig várni kellett (Kontra 1988).
A budapesti nyelv jelentős mennyiségű beszélt nyelvi anyagon való vizsgálatát pedig a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú teszi először lehetővé.
A BUSZI munkálatainak tervezése 1985-re nyúlik vissza. Ekkor a majdani terepmunka előkészületeként az MTA Nyelvtudományi Intézet munkatársai és felkért nyelvész kollégák elhatározták, hogy több szempontból elemzés alá vesznek egy spontán beszédmintát. A kísérlet célja az volt, hogy az így szerzett tapasztalatok alapján módszertani útmutatókat fogalmazzanak meg a későbbi munkához.
A közös elemzés céljára egy, a gazdagréti lakóközösség kábeltelevíziója által felvett anyagot használtak. Ebből egy körülbelül harminc perces részt mindenki megkapott kazettán, és erről készültek elemzések. Az elkészült tanulmányok között (Kontra 1988) két téma központi figyelmet kapott: az intonáció és a szünet kezelése. Varga László elkészítette a gazdagréti felvételek intonációs átiratát, mely az általa kidolgozott, hanglejtést, hangsúlyt és a szünetet is jelölő rendszer (Varga 1987) első gyakorlati alkalmazása. Bármennyire is alapos, átfogó és egységes az átírási rendszer, gyakorlati számítások arra vezettek, hogy túlságosan költséges lenne alkalmazása olyan tömegű beszéd lejegyzésében, amelyet a BUSZI projektum tervezett feldolgozni (Váradi 2003).
